1:
saját gondolataim a keresztem,alattuk szenvedek
maguk alá temetnek,én vagyok eretnek
mert nem hiszek nekik,illetve olykor igen
épp ezért kísértenek megint hiszen
a bizonytalanság ad erőt, készteti őket
hogy napom elé tereljék a sötét felhőket
nagy erőket vetnek be,hogy bevegyék a váram
de hát nekem nincs is,csak egy ócska rozzant házam
ami ellenáll minden viharnak,hivhatnak
gyengének,máshol sem vár engem szebb élet
ne ítélj el,mert a biztonságot választom
az érzéseim becsaphatnak,inkább letámasztom
a mankót, és botladozom tovább
nincs kire támaszkodnom,de így nincs is korlát
vánszoroghatok,amíg kedvem tartja
erőm engedi,míg ujjam a földet kaparja
fél térdre ereszkedve araszolok előre
de nem tudom az út végén vajon eldől-e
vagy bizonytalanságban kúszok tovább
vonszolom,cipelem saját élettelen testem
ez lettem,kínozzák a lelkem
a gondolatok mint dominák,szöges ostorral
verik halálra kalodába fogott érzéseim
a vér még kering,de ez már csak élő hús
menekül,mint egy súlyos sebet kapott túsz
símaszkos,sötét árnyak folyton követnek
kínzóim közt vannak kik később megkövetnek
megköveznek,a főfogás mellé köretnek
fogyasztanak el,mint egy hópehely
fogyok el, a végem most kezdődik

refrén:
egyre nagyobbak a kövek,miket hajítok a tóba
egy árnyék rögtön kihúzna,egy másik visszatolna
egyforma minden,de mégis különbözik
egy érzés suttog,de 100 másik üvöltözik
egyre nagyobbak a kövek,miket hajítok a tóba
egy árnyék rögtön kihúzna,egy másik visszatolna
egyforma minden,de mégis különbözik
egy érzés suttog,de 100 másik üvöltözik


2:
saját gyengeségem,büszkeségem sodor egyre kijjebb
a visszavezető út mögöttem magától törlődik
én nem így akartam, el kell hinned
legalább köpj le,üss meg,vagy nyugodtan röhögj ki...
nem érdekel a szép múlt,mert a jelenen nem változtat
néha reménykedem,azt mondom,hogy úgysem lesz már rosszabb
ez nem igaz,tudom én is,csak jól esik az önáltatás
a számadás közeledik,amit még hoz,az bő ráadás
áramlás a hidegbe,még 3 óra van hátra
és a vakító valóság végre kést döf a gégémbe
végérvényes az inzomnia,örökké ébren
nem voltam figyelmes s újabb csapdába léptem
gondokként fölém tornyosuló fák gyökerei
ezek mik lábaim módszeresen körbeveszik
visszarántanak,pedig elhiheted,én haladnék
hogy a boldogságtól sírj,megint egy dalt adnék
neked,ugye emlékszel,még,hogy örültél
most meg azt mondod,egy trükk volt az is,minek fölültél
és mint egy varázsszó a gonosz boszorkány szájából
elátkoz,és visszadob ,megint rácáfol
magára,a tér megnyúlik,a testek torzulnak
mint egy fénykép negatívja,s kezdődik a tortúra
szörnyek keringője,könnyek,ennyi telik tőlem
örvendj,ez lelkem terítője,hát tépd szét
légy szép,mint mindig,mennyországom és poklom,de
miért kell ébren lennem s mindezt végiggondolnom???


refrén